Tersánszky J. Jenõ
A nagyralátó mozdonyka
Volt egyszer egy kis mozdony. Hogy
hol? Nem küldelek én benneteket érte az Óperencián keresztül, hanem megmondom
pontosan. Először is ott volt ez a kis mozdony a szülőhelyén, a gyárban, aztán
onnan elvitték egy kis vicinális vonat kosijait húzni. Tudjátok, mi az a
vicinális vagy helyiérdekű vonat, ugyebár? Olyan apróbb jármű, ami nem fut
Párizstól Budapestig, hanem Csügösdrõl, Bagosdra. Hát a mi kis mozdonyunk is így
került Csügösd község újon épült vasútállomására, hogy megtegye az első útját.
Sejtitek, hogy ez nem kis ünnepséggel jár. Ott van az egész lakosság messze
környékről, és nagy áldomást csapnak az örömére. Az első útra holmi szegény
embernek bilétet sem adnak a vonatra, csupa előkelőség ül a kupékban, és az
indulásra sem egy közönséges vasúti kalauz fütyölget, hanem a főispán úr ad
jelt.
Nahát, ez történt a mi kis
mozdonyunkkal is. Odaakasztották vadonatújan, fényeskedve a vagonok élére,
pukkadásig jóllakatták szénnel, gőzzel, hogy akkorákat az egész megye népsége sem bírt volna tüsszögni,
ha mind náthába esik, mint a kis mozdonyunk. De még ez semmi. Hanem hogy úgy meg
volt rakva virágkoszorúkkal, hogy alig látszott ki a dugattyúja hegye, és mikor
elindult, hát a sokaság éljent ordított, és a rezesbanda rázendített. Mindezt
némileg nevetségére mondom. Mert hát, kérlek alássan benneteket,
a
tapasztalatlan ifjúság bizony magától
is olyan, még ha egy kis mozdonyban pöfög is, hogy azt hiszi, szûk lesz majd az
õ nagy tetteinek az egész világ. Hát, még akit így megbódít a nagy
tisztességadás az elsõ lépéseikor, mint a mi kis mozdonyunkat. Nem
csodálhatni hát, ha olyan büszkeség és elbizakodás duzzasztotta, hogy azt
gondolta, na, most meg nem áll szaladtában a szárazon a vízig. Sõt tán hajónak
sem lesz kutya, hogy azt is átvállalja. Persze, sajnos ehelyett Csügösdtõl
Bagosdig is hét bakterháznál húzták meg a fékét, és Bagosdról bizony
visszafordították Csügösdre. Hát ez egy kis csalódás volt a mozdonykának már
az elsõ útján, de reménykedett, hogy majd csak messzebb is eresztik világot
járni. Persze ebbõl semmi sem lett. Sõt ami következett sorsául, az bizony
még az elsõ kirándulására sem hasonlított. Nem tülekedett aztán már a kocsijai
felé csupa úri népség, hanem szegény emberekkel vegyes ügyes-bajos utasok. És a
kosztját is egyre szûkebben mérték ki. Az iramát is meglassították. Végül már
olyan kehes lett, hogy az emberek leszállhattak róla a kalapjukért, ha lefújta a
szél a fejükrõl, és lépésben beérték újra. Hozzá aztán a legnagyobb
nyomorúsága az lett, hogy az életét is megunta, hogy mindig csak Csügösdtól
Bagosdig, Bagosdtól Csügösdig, Csügösdtõl Bagosdig, Bagosdtól Csügösdig,
Csügösdtõl Bagosdig ...(nanana, már én is unom mondani !) baktatott szegény kis
nagyravágyó, nagyralátó mozdonyka.. Lassanként így kopott le róla az új máz
is, amivel a gyárban kisuvikszolták. Megöregedett, és olyan reménye vesztett,
kedvetlen jószág lett belőle, mint egy botorkáló koldus. Édes istenem! De hát
semmi vigaszt ne találjunk ki a számára? No, várjatok hát!Egyszer, évek múlva,
mikor már nagyon gyatrán bírta teljesíteni a kötelességét a kis mozdony
Bagosdtól Csügösdig, és a forgalom ehhez még meg is növekedett, hát egy nap egy
fiatal, új mozdonyt rendeltek oda a vicinális vonathoz a gyárból, kisegítésül
melléje. No, pont mintha saját magát látta volna a kis mozdony. Ez az új, ifjú
társa is úgy tele volt hittel, buzgalommal, gőggel, és az első útján ennek is
volt valami csődület és a homlokán pár virág, ha szerényebben is. Na, bátyám,
most meg nem állok hetedhét állomásig -mondta a mi kis öreg mozdonyunknak, és
akkorát prüszkölt, hogy három úri dáma, aki mellette állt éppen, azóta is
haragszik rá a lefröcskölt ruhájáért. Hiába beszélt neki a maga keserű
csalódásáról a kis öreg mozdony. Végre is csak azt érte el, hogy ifjú társa
irigységgel vádolta meg. Hiszen melyik ifjú lélek hajt a bölcs önmérséklet
tanácsaira? És talán igaza is van. A remény, az ábrándjaink a legnagyobb
boldogságunk. Elég az hozzá, hogy a mi kis öreg mozdonyunk egyszerre csak
elnevette magát kérkedő ifjú társán. Nem kárörömből, mert sokkal jobb szíve
volt, hanem mert eszébe jutott az a szép idő, amikor õ maga is így
büszkélkedett, és aztán mi lett belőle! Hanem ez a kacaj mégis olyan volt,
akárcsak valami új festékkel kenték volna be a lelke fakó szomorúságát. És attól
fogva a kis öreg mozdony mégis vigasztalódott hátralevő napjaira, ifjú
társán látva, hogy másnak sincs jobb
sorsa, sőt neki még több is jutott a dicsőségből. De én továbbmegyek ennél is.
Ugyanis én beszéltem már igazi nagy mozdonyokkal is, akik Párizstól Budapestig
száguldanak, és bizony kisült, hogy azok sincsenek megelégedve a sorsukkal.
Panaszkodtak, hogy ha nagyban is, azért éppúgy ki van mérve az útjuk, és
unatkoznak és kopnak és vénülnek. Persze, hiszen mindenki csalódik az
életben, aki túlságosan nagyralátó. De hát, akinek jó a
szíve, az ifjúság boldog heve múltán megtalálja az írját bánatának abban, hogy
mulat magában az élet furcsa során a hiábavaló zúgolódás és irigykedés helyett,
mint a mi kis öreg mozdonyunk.
|